Lázas izgalomban várjuk a Jézuskát

Nagymama sétálni viszi a fiamat. Szakad a hó, eleinte kicsit morcosan indul el vele, a négy évesek morcos dacosságával.  Mindennél jobban itthon akar lenni, mert még soha nem látta a Jézuskát. Nem látta, hogyan csempészi be a karácsonyfát a nagyszobába, nem látta, hogyan rakja a fa alá az ajándékokat. Nagymama szelíden feladja rá a kabátot, szorosra húzza a sálat.

Kézen fogva elindulnak. A hóesés, a hóember építése eltereli a figyelmét. Kipirulva szaladgálnak a játszótéren. Azok a huncut hópihék mindig az orrára esnek, csiklandozzák, és kacag az egyre nagyobb hópihékkel az orra hegyén. Nagymama munkában megkérgesedett ráncos kezével gyúrja a havat, segít neki görgetni az egyre nagyobb gombócokat. Alakul a hóember. Találnak pár ágat, abból lesznek a karjai. Nagyi gombokat szed elő a kabátzsebéből, és egy szép nagy répát. Kalap nincs, de így is remekül néz ki a hóember.

Míg ők sétálnak, mi kapkodva díszítjük a karácsonyfát. Talán ezt szeretem a legjobban. Addig igazán ünnep az ünnep, amíg van titok, amíg van izgalom, várakozás, ragyogó gyermekszempár.  Már előző éjszaka becsomagoltuk az ajándékokat, és gondosan elrejtettük a kíváncsi gyerek elől. A fenyőfára felkerülnek az égők, a díszgömbök, az apró figurák. Várjuk, hogy hazaérjenek. Bezárom magam mögött az ajtót. Megkeresem a csengettyűt. 

Kezd sötétedni. Magára hagyják az emberünket, kézen fogva hazaballagnak, és olyan fontos kérdésekről beszélgetnek, mint, hogy honnan jönnek a hópihék, és mi lesz velük nyáron. A meleg lakásba érve a feleségem levetkőzteti, meleg teával itatja meg őket. És megszólal a csengettyű. Rohan a nagyszoba felé. Ahogy kitárul az ajtó, meglátja a karácsonyfát. Már annyira, de annyira ki akarja bontani a csomagokat. Fogja a kezünket, majd odarohan a fához, és elkezdi bontogatni a csomagokat, csillogó szemmel nézi az ajándékokat.